Afganisztán után Irakból is visszavonulót fúj Amerika

Washington, 2021. július 27. kedd (MB)
 

       Afganisztán után Irakból is kivonják az amerikai csapatokat, véget vetve Irak 18 éves megszállásának – jelentette a Magyar Békekör kedden.

      A „katonai küldetés” 2021. végéig történő befejezéséről szóló megállapodást Joe Biden amerikai elnök és Mustafa Al Kadhimi iraki miniszterelnök írta alá hétfőn a Fehér Házban. Irak kérésére amerikai kiképzők és tanácsadók maradnak ugyan az országban, de az Iszlám Állam (ISIS) terrorszervezet ellen folytatott harcban közvetlenül többé nem vesznek részt.

      Az Egyesült Államok 2003-ban szállta meg Irakot az ifjabb George Bush elnök parancsára. Az agressziót azzal indokolták, hogy Irak tömegpusztító fegyvert tárol. A hivatalos indoklásról bebizonyosodott, hogy minden alapot nélkülöz, az invázió mégis alkalmas volt arra, hogy megdöntsék az iraki kormányt, és elfogják Szaddam Huszein elnököt, akit 2006-ban ki is végeztek.

     Az Egyesült Államok egészen a legutóbbi időkig úgy viselkedett Irakban, mintha a gyarmata volna, és azt tehetné, amit csak akar. Példa rá Kászem Szolejmáni tábornok, az iráni forradalmi gárda parancsnokának meggyilkolása Bagdadban tett látogatásakor, 2020. január 3-án. További példa rá a terroristák elleni harcban Iraknak és Szíriának segítő iráni milicisták elleni drón támadás 2021. júniusában. Mindkét eset kiváltotta az iraki kormány heves tiltakozását. Bagdad arra a következtetésre jutott belőlük, hogy az amerikaiak valódi célja nem a terroristák legyőzése, ezért többé nincs szükség az amerikai katonai jelenlétre.

      Az iraki kormány, az Amerikához fűződő katonai kapcsolatok lazításával egyidejűleg, érdeklődést tanúsított az Oroszországhoz fűződő katonai kapcsolat iránt.

     Megfigyelők úgy vélik, hogy az USA afganisztáni és iraki visszavonulásában egyaránt szerepet játszik, hogy Washington a korábbiaknál kevésbé tudja finanszírozni idegenben vívott háborúit.+++

Kiadta: Magyar Békekör

Facebook és WordPress

Film készül a Vörös Hadsereggel együtt harcolt francia repülőszázadról

Kalinyingrád, 2021. július 26. hétfő (MB)

     Gérard Depardieu főszereplésével film készül a Normandie-Niemen (Normandia-Nyeman) francia repülőszázadról, mely a II. világháborúban a Vörös Hadsereg részeként harcolt a nácik ellen – értesült a Magyar Békekör.

     A filmet többek között az egykori Königsbergben, a mai Kalinyingrádban forgatják – jelentették be a XVII. balti nemzetközi filmfesztiválon. Andrej Jermak, Kalinyingrád kulturális és idegenforgalmi minisztere Kalinyingrád történelmének fontos részeként üdvözölte a legendás repülőszázad történetének megörökítését, és tudatta, hogy minden segítséget megadnak a film forgatóinak.

     A Normandie-Niemen repülőszázad francia pilótákból alakult 1943-ban. Charles de Gaulle tábornok kezdeményezésére a keleti frontra irányították, hogy együtt harcoljon a szovjet erőkkel a németek ellen. De Gaulle azt akarta, hogy a szabad francia erők a háború minden frontján együtt küzdjenek a nácik ellen. A század 1943. március 22. és 1945. május 9. között három hadműveletben vett részt, és 273 ellenséges repülőgépet semmisített meg. Nyeman nevét Sztálintól kapta a Nyeman folyónál 1944-ben végrehajtott hőstettéért.

     Vasúton és légi úton juttatták el felszerelésüket a Szovjetunióba 1943-ban, Teheránon és Bakun keresztül. Ott képezték ki őket Jakovlev Jak-7 gyakorló gépeken. 1943. januárban Jean Tulasnet nevezték ki az egység parancsnokává. Jakovlev Jak-1 vadászgépeken vetették be őket a Focke-Wulf 190 német gépek ellen Polotnyany-Zavod és Szloboda Monasztircsina térségében. Akkora harci sikert értek el, hogy Wilhelm Keitel generalfeldmarschall elrendelte: azonnal lőjék agyon a foglyul ejtett francia pilótákat. A századot alkotó pilóták közül 86-an haltak meg a csatákban, köztük Tulasne parancsnok. Pierre Pouyade vezetésével repülő ezreddé alakult 1944-ben és a fejlettebb Jakovlev Jak-9D vadászgépekkel folytatta harcát Tulánál, Dubrovkánál, majd német területek felett.

     Hálából harci tetteiért a Szovjetunió 37 Jak-3 vadászgépet ajándékozott Franciaországnak a háború után. A pilóták hősöknek kijáró fogadtatásban részesültek Párizsban, 1945. június 20-án.+++

Kiadta: Magyar Békekör

Facebook és WordPress

Vlagyimir Putyin* cikke Ukrajnáról

„Mi egy nép vagyunk”

A legutóbbi “direkt vonalon” megkérdezték, mit gondolok az ukrán-orosz viszonyról.  Azt válaszoltam, hogy az oroszok és az ukránok egy nép, ketten egy egészet alkotnak.  Ezeket a szavakat nem rövidtávú megfontolások vagy a jelenlegi politikai helyzet ihlették.

Már többször hangot adtam ennek a gondolatnak: szilárd meggyőződésem. Ezért szükségesnek érzem, hogy részletesen kifejtsem az álláspontomat, és szóljak a jelenlegi helyzetről is.

Mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni, hogy szerintem az a fal, amely az utóbbi években emelkedett Oroszország és Ukrajna közé, és amely több részre oszt egy történelmileg és lelkileg összetartozó egységet, közös szerencsétlenségünk és tragédiánk fala.  Ez a fal különböző időkben elkövetett hibáink következménye, és egységünk aláásására irányuló erőfeszítések eredménye is.  A képlet már régóta ismerős: oszd meg és uralkodj!  Nincs itt semmi új. A “nemzeti kérdés” kihasználása arra, hogy az emberek között viszályt szítsanak, és hogy egy nép különböző részeit egymás ellen uszítsák.

Hogy a jelent jobban megértsük, és hogy a jövőbe nézzünk, a történelmet kell először feldolgoznunk.  Ebben a rövid írásban lehetetlen felidézni mindazt, ami ezer év alatt történt.  Ehelyett néhány kulcsfontosságú eseményre szeretnék koncentrálni, amelyre fontos emlékezni, mind Oroszországban, mind Ukrajnában.

Az oroszok, az ukránok, és a beloruszok mind a Kijevi Rusz, Európa egykori legnagyobb államának leszármazottai.  A szláv és más törzseket – Ladogától Novgorodig, és Pszkovtól Kijevig és Csernyigovig – összekapcsolta a nyelv (amelyet ma óorosznak hívunk), a gazdaság, a Rurik dinasztia hercegeinek uralma, és – a Rusz kikeresztelkedése után – az ortodox hit.  Szt. Vlagyimir, aki Novgorod hercege és Kijev nagyhercege is volt egyben, az ortodox kereszténységet választotta, és ez a tény máig meghatározza egymáshoz való viszonyunkat.

A kijevi trón domináns volt a Kijevi Ruszon belül, a kilencedik század óta.  Az Elmúlt idők krónikája megörökítette Oleg próféta szavait Kijevről: “legyen Kijev minden orosz város szülőanyja”.

Később, mint ahogy az minden más akkori európai állammal történt, a Kijevi Rusz központi hatalma meggyengült, elkezdett bomlani az egység. Ugyanakkor mind a nemesség, mind a nép a Ruszt tekintette közös területének, más szóval a hazájának. A széttöredezés felerősödött Batu Khan inváziója után, amikor rengeteg várost leromboltak, beleértve magát Kijevet is.  A Rusz északkeleti része az Arany Hordák uralma alá került, még ha korlátolt szuverenitást  élvezett is.  A déli és a nyugati orosz területek nagy része a Litván Nagyfejeldelemség ellenőrzése alá került, amely a történelmi iratokban Litván-Orosz Nagyfejedelemségként is ismert.

A hercegek és “bojárok”, sokszor viszályban álltak egymással, máskor szövetségeket is kötöttek.  A Volini Bobrok vajda és Algirdasz litván nagyfejedelem fiai, Polotszkij Andrej és Brjanszkij Dmitrij, a moszkvai nagyfejedelem, Dmitrij Ivanovics mellett harcoltak a kulikovói csatamezőn.  Ugyanakkor Jogaila Litván Nagyfejedelem, Tver hercegnő fia, Mamaijjal vezette szövetségre a katonáit.  Ez csak néhány fejezet közös, egyszersmind összetett történelmünkből.

Ami a legfontosabb, hogy a keleti és a nyugati orosz területeken az emberek egy közös nyelven beszéltek, és, hogy a vallásuk ortodox keresztény volt.  A XV. század közepéig az egyház egységes maradt. A történelem következő fejezete alatt mind a litván, mind az orosz Rusz lehetett volna a Kijevi Rusz konszolidációjának központja.  A történelem úgy hozta, hogy Moszkva lett az a központ, amely a régi orosz államiságot továbbvitte.  A moszkvai hercegek – Alekszander Nyevszkij leszármazottai – lerázták a külföldi igát, és hozzáfogtak az orosz területek egyesítéséhez.

A Litván Nagyfejedelemség területén más folyamatok mentek végbe.  A XIV. században Litvánia uralkodó elitje áttért a katolikus vallásra. A XVI. században megalapították a Lengyel-Litván Uniót.  A lengyel katolikus nemesség földhöz és privilégiumokhoz jutott a Rusz területén.  Az 1596-os Breszti Unió előírása szerint a nyugati Orosz Ortodox klérus egy része elismerte a pápát.  A lengyelesítés és a latinosítás folyamata elkezdődött, az ortodox vallás visszaszorult.

Ebből következett, hogy a XVI. és a XVII. században a Dnyeper régióban az ortodox felszabadítási mozgalom megerősödött.  Bohdan Hmelnickij hetman (vezér) élete hozta a változást.  Támogatói autonómiáért küzdöttek a Lengyel-Litván Unión belül.

A Lengyel-Litván Unióhoz intézett 1649-es felhívásában a Zaporizzsjei Szics követelte, hogy az orosz ortodox népesség jogait tartsák tiszteletben, és hogy a kijevi vajda legyen orosz vagy görög ortodox vallású, és hogy ne üldözzék tovább Isten egyházát.  Ezeket a követeléseket semmibe vették.

Bohdan Hmelnickij felhívást intézett Moszkvához, amit Zemszkij Szobor meg is hallgatott.  1653. október 1-én az orosz állam legfelsőbb képviselő testülete úgy döntött, hogy megsegíti hittársait, patronálják őket.  1654. januárjában a Perejaszlavi Tanács megerősítette ezt a döntést.  Ezután Bohdan Hmelnickij moszkvai követei városok tucatjait látogatták meg, beleértve Kijevet.  A városok népei hűséget esküdtek az orosz cárnak.  A Lublini Unió érvénybe lépésekor ilyesmi nem történt.

1654-es levelében Bohdan Hmelnickij megköszönte Alekszej Mihajlovics cárnak, hogy “az egész Zaporizzsjei Sicset és a teljes orosz ortodox világot erős kézbe vette”.  Ez azt jelentette, hogy a lengyel király és az orosz cár között a kozákok orosz ortodox népként definiálták magukat.

A hosszú háború alatt, mely Oroszország és a Lengyel-Litván Unió között dúlt, voltak olyan hetmanok, Bohdan Hmelnickij követői, akik leváltak Moszkváról, és olyan országok támogatását keresték, mint Svédország, Lengyelország, vagy Törökország.  A nép számára viszont ez felszabadulásért folytatott küzdelem volt.  A háború az 1667-es Andrusovi Fegyverszünettel ért véget.  A Grzymułtowski Békeszerződés (az Örök Béke Szerződése) értelmében Oroszországhoz került Kijev, a Dnyeper folyó bal partján található területek, például a Poltava, Csernyigov vagy Zaporizzsje régiók.  Az itt élők újraegyesültek az Orosz Ortodox néppel.  Ezeket a területeket szokás Malorussziának (Kis Oroszországnak) nevezni.

Az “Ukrajna” elnevezés leginkább az óorosz “okraina” (határ) szóból ered, és a XII. századtól fogva az írott források ebben az értelemben is használták.  Az “ukrán” szóval, az archívumok dokumentumai szerint, eredetileg a határőrökre utaltak.

A Dnyeper jobb partján, amely a Lengyel-Litván Unió alatt maradt, a régi rend visszaállt, és növekedett a társadalmi és vallási elnyomás.  Ezzel ellentétben, a folyó bal partján elhelyezkedő területek, amelyek az egységes állam alá kerültek, gyors fejlődésnek indultak.  A jobb partról tömegek költöztek át a bal partra.  Támogatást kerestek azok között, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, és ugyanazt a hitet gyakorolják.

A Nagy Északi Háború alatt, Svédország ellen, a malorossziai embereknek nem kellett választaniuk, hogy melyik oldalra állnak.  A kozákoknak csak egy elenyésző része támogatta Mazepa felkelését.  A nép tekintélyes része, rendtől és rangtól függetlenül, orosznak és ortodoxnak tekintette magát.

A nemesi családokból származó magas rangú kozák tisztek Oroszországban építették  politikai, diplomáciai, vagy katonai karrierjüket.  A Kijev-Mohila Akadémia növendékei vezető szerepet töltöttek be az egyház életében.  Ez a Hetmanátusra is igaz volt – amely egy autonóm államforma volt különleges belső felépítéssel – később pedig az Orosz Birodalomra is.  Kis-Oroszország sokat segített a nagy közös ország államiságának, kultúrájának, és a tudományos fejlődésének kialakításában.  Részt vettek az Urál-hegység, Szibéria, a Kaukázus és a Távol-Kelet felfedezésében és fejlesztésében.  A Szovjet éra alatt gyakran ukrán származású emberek töltötték be az egységes állam legmagasabb posztjait is.  Nyikita Hruscsov és Leonyid Brezsnyev, akit a pártéletrajzuk erősen Ukrajnához köt, majdnem harminc évig vezették a Szovjetunió Kommunista Pártját.

A XVIII. század második felében az Oszmán Birodalom elleni háború után Oroszország bekebelezte a Krímet és a Fekete-tengeri területeket, melyeket ma Novorosszijának is szoktak nevezni.  A területeket a különböző orosz provinciákból érkező emberek népesítették be.  A Lengyel-Litván Unió feldarabolása után az Orosz Birodalom visszaszerezte a nyugati Óorosz földeket, Galícia és a Kárpátalja kivételével, amelyek az Osztrák  (később Osztrák-Magyar) Birodalom részévé váltak.

A nyugati orosz területek egyesítése az egységes orosz állammal nem csupán a politikai és a diplomáciai döntések eredménye volt. Megalapozta az egységes hit, közös kulturális tradíciók, és – szeretném még egyszer hangsúlyozni – a nyelv hasonlósága.  Már a XVII. század elején, Josyf Veljamin Rutszkij, aki a Görög-Katolikus Egyház hierarchája volt, Rómába írt levele szerint Moszkovia népe a Lengyel-Litván Unióban élő oroszokat testvéreinek hívta, és az írott nyelvük teljesen azonos volt, a hétköznapi nyelvek között voltak jelentéktelen különbségek.  Analógiaként Róma és Bergamo lakosainak nyelvjárásához hasonlította.  Mint tudjuk, Róma Olaszország középső, Bergamo pedig északi részén fekszik.

Az évszázados megosztottság, a külön államokban való lét természetesen nyelvi sajátosságokhoz vezetett, olykor helyi dialektusokhoz.  A mindennapi nyelvjárások az irodalmi nyelvet gazdagították.  Iván Kotljarevszkij, Grigorij Szkovoroda, vagy Tarasz

Sevcsenko komoly szerepet játszottak ebben.  Az ő munkájuk közös kulturális örökségünk részét képezi.  Tarasz Sevcsenko költeményeit ukránul írta, de prózai műveit főleg oroszul.  A Poltavcsinában született Nyikolaj Gogol orosz patrióta művei ugyan oroszul íródtak, de hemzsegnek bennük a malorussziai közmondások és népi motívumok.  Lehetne ezt az örökséget elosztani Oroszország és Ukrajna között?  Miért kellene így tenni?

Az Orosz Birodalom dél-nyugati részei, Malorosszija, Novorosszija, és a Krím, etnikailag és vallásilag sokszínű entitásként fejlődtek. Krími tatárok, örmények, görögök, zsidók, karaiták, krimcsakok, bolgárok, lengyelek, szerbek, németek, és más népek éltek itt. Megőrizték a hitüket, tradícióikat, szokásaikat.

De nem akarom a dolgokat idealizálni.  Tudjuk, hogy létezett egy Valujev utasítás (1863) és az Emsz Ukáz (1876), amely korlátozta a vallásos, szociális és politikai szövegek publikálását és behozatalát ukrán nyelven.  De itt fontos a történelmi kontextust is figyelembe venni.  Ezeket a döntéseket bizonyos, Lengyelországban történt drámai események váltották ki, amelyek az “ukrán kérdést” a lengyel nemzeti mozgalom érdekének megfelelően igyekeztek kihasználni.  Hozzáteszem, a regényeket, ukrán verseket, és népdalokat továbbra is lehetett publikálni.  Az Orosz Birodalmon, azaz a nagy orosz nemzeten belül Kis-Oroszország kulturális identitása fejlődött, és ez az új identitás összefogta Velikoruszt, Maloruszt, és Belaruszt.

Ugyanakkor, az ukrán nép, mint Oroszországtól különálló nemzet ideája táptalajra talált lengyel elit körökben, és valamennyire a malorusz értelmiség köreiben is.  Mivel erre történelmi alap nem volt – nem is lehetett -, az egészet kitalált alapokra kellett helyezni, amelyek időnként olyan extrémek voltak, mint az az állítás, hogy az ukránok az igazi szlávok, viszont az oroszok, és a muszkoviták nem azok.  Az ilyen típusú “hipotézisek” igen elterjedtek voltak az európai államok közötti rivalizálás során.

A XIX. sz. óta az Osztrák-Magyar hatalmi körök is rákaptak erre a narratívára, és felhasználták arra, hogy Galíciában kiegyensúlyozzák a lengyel nemzeti mozgalom térnyerését az azzal rivalizáló pro-muszkovita érzelmekkel.  Az első világháború alatt Bécs komoly szerepet játszott az úgynevezett Ukrán Szics Puskásgyalogos Légió

létrehozásában.  Azokat a galíciaiakat, akik az Ortodox Kereszténységgel és Oroszországgal szimpatizáltak, a thalerhofi vagy terezini koncentrációs táborokba zárták.

Az ezután következő események közül fontos az egyes európai birodalmak összeomlása, a polgárháború az egykori Orosz Birodalom területén, valamint a külföldi beavatkozások.

A Februári Forradalom után, 1917. márciusában, felállt a Központi Rada Kijevben, azzal a szándékkal, hogy a legfelsőbb hatalmi szerv szerepét töltse be.  1917. novemberében kikiáltotta az Ukrán Népköztársaságot, mint Oroszország részét.

1917. decemberében az Ukrán Népköztársaság képviselői Breszt-Litovszkba látogattak, ahol Szovjet-Oroszország tárgyalt Németországgal és szövetségeseivel.  1918. január 10-én az ukrán delegáció feje felolvasott egy iratot, amely deklarálta Ukrajna függetlenségét. Közvetlenül ezután a Központi Rada is kikáltotta Ukrajna függetlenségét.

Ez a függetlenség nem tartott sokáig.  Néhány hét múlva a Rada képviselői külön szerződést kötöttek Németországgal és Ausztria-Magyarországgal.  Ez a két ország akkoriban nagyon nehéz helyzetben volt, és szükségük volt az ukrán kenyérre és nyersanyagra. Hogy nagy mennyiségű nyersanyaghoz jussanak, engedélyt kaptak az Ukrán Népköztársaságtól arra, hogy katonákat és technikai személyzetet küldhessenek oda.  Ezt később ürügyként használták ki arra, hogy megszállják Ukrajnát.

Azok, akik ma Ukrajnát külső erők kontrollja alá helyezték, jól tennék ha emlékeznének rá:, 1918-ban egy hasonló döntés végzetes következményekkel járt  az akkori ukrán rezsimre nézve.  A megszálló erők segítségével a Központi Radát feloszlatták, Hetman Pavlo Szkoropadszkijt ültették a hatalmi székbe, és az Ukrán Népköztársaság helyett kikiáltották az Ukrán Államot, ami német bábállam volt.

1918. novemberében, a Németországban és Ausztria-Magyarországon történt forradalmi eseményeket követően, Pavlo Szkoropadszkij, aki elvesztette a német katonai támogatást, más irányba fordult. Kijelentette, hogy “Ukrajna vezető szerepet vállal egy Pán-Orosz Föderánció létrehozásában”.  Ehelyett viszont újra rezsimváltás következett, eljött az úgynevezett Direktorátus ideje.

1918. őszén ukrán nacionalisták kikiáltották a Nyugat-Ukrajnai Népköztársaságot, és 1919. januárban deklarálták az ország egyesítését az Ukrán Népköztársasággal. 1919. júliusában az ukrán erőket leverte a lengyel hadsereg és a Nyugat-Ukrajnai Népköztársaság lengyel uralom alá került.   

1920. áprilisában Szimon Petljura, akit a mai Ukrajnában “hősként” tüntetnek fel, titkos tárgyalást folytatott az Ukrán Népköztársaság Direktorátusának nevében, s katonai támogatás fejében feladta Galícia és Nyugat-Volhínia területeit. 1920. májusában Petljuriták törtek Kijevre, lengyel katonai segítséggel.  De nem maradtak sokáig.  Már 1920. novemberében, egy Lengyel-Szovjet békekötés után, Petljura katonái megadták magukat ugyanazoknak a lengyel erőknek.

Az Ukrán Népköztársaság példája megmutatja, hogy a különböző kvázi-állam kezdeményezések, amelyek az akkori, polgárháború által feldúlt Orosz Birodalom területét jellemezték, és az általános zűrzavar, instabilitáshoz vezettek.  A nacionalisták saját államokat akartak, míg a Fehér Oroszok az oszthatatlan Oroszországot támogatták.

Sok olyan köztársaság, amelyet a bolsevikok hoztak létre, nem akartak különválni Oroszországtól.  Ennek ellenére sok helyen a bolsevik pártvezetők, különböző okokból, kivezették őket Szovjet-Oroszországból.

1918. elején kikiáltották Donyeck-Krivoj-Rog Szovjet Köztársaságot, amely kérte az egyesítést Szovjet-Oroszországgal. Ez a kezdeményezés falba ütközött.  Amikor Lenin találkozott a köztársaság vezetőivel, ragaszkodott ahhoz, hogy Szovjet Ukrajna része legyen.  1918. március 15-én az Orosz Kommunista Párt Központi Bizottsága (a bolsevikok) elrendelte, hogy a Donyeck medencéből is küldjenek delegáltakat az Ukrán Szovjetek Kongresszusába, és állítsanak fel “egy ukrán kormányt” a kongresszus alatt.  A Donyeck-Krivoj-Rog Szovjet Köztársaság területei Ukrajna dél-keleti részét képezték.

Az 1921-es Rigai Egyezmény alatt, amely az Orosz Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság között jött létre, az egykori Orosz Birodalom nyugati területei Lengyelországhoz kerültek.  A két világháború között a lengyel kormány aktív betelepítésbe kezdett, hogy megváltoztassa a Keleti Határvidékek (lengyel neve annak a területnek amelyiket ma nyugat-Ukrajna, nyugat-Belarusz, és Litvánia bizonyos részei képeznek) etnikai arányait.  A területeken kemény lengyelesítés folyt, a helyi kultúrákat és hagyományokat elfojtották.  Később, a második világháború alatt, a radikális ukrán nacionalisták ezt használták ki ürügyként arra, hogy terrorkampányt folytassanak a lengyelek, a zsidók és az oroszok ellen.

1922-ben, amikor létrejött a Szovjetunió, amelynek az Ukrán Szocialista Köztársaság alapító tagja volt, a bolsevik vezetők közötti heves vita után megvalósították Lenin tervét, felállítottak egy olyan föderációt, amelyben a különböző köztársaságokat egyenlőként kezelték.  A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségét kikiáltó szövege tartalmazta a köztársaságok unióból való kiválási jogát, később pedig, 1924-ben, ez a jog a Szovjetunió Alkotmányába is bekerült.  Ezzel a szerzők az állam alapjaiba veszélyes időzített bombát helyeztek el, amely nyomban fel is robbant, amint a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezető szerepe által garantált biztonsági mechanizmusok meggyengültek.  A “szuverenitások parádéja” következett.  1991. december 8-án aláírták az úgynevezett Belovezs Egyezményt, amely létrehozta a Független Államok Közösségét (FÁK), és deklarálta, hogy a “Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége, mint nemzetközi jogi fogalom és geopolitikai valóság többé nem létezik”. Egyébként Ukrajna az 1993-ban elfogadott FÁK chartát soha nem írta alá.

Az 1920-as és 30-as években a bolsevikok aktívan támogatták a “lokalizációs politikát”, ami az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságban ukranizálást jelentett.  E politika részeként, és a Szovjet hatalmi elit közötti konszenzusnak köszönhetően, Mihail Grusevszkij, a Központi Rada egykori vezetője, és az ukrán nacionalizmus ideológusa, aki egykor Ausztria-Magyarország támogatását élvezte, visszatért az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságba, és a Tudományos Akadémia tagjává választották.

A lokalizációs politika jelentős szerepet játszott az ukrán kultúra,nyelv, és identitás megszilárdításában és fejlődésében.  Ugyanakkor, az úgynevezett orosz nagyhatalmi sovinizmus elleni küzdelem ürügyén az ukranizálást gyakran olyan emberekre is ráerőltették, akik nem tekintették magukat ukránnak.  A szovjet nemzetpolitika állami szintű támogatást nyújtott három különálló szláv nemzetnek: az orosznak, az ukránnak, és a belarusznak, ahelyett, hogy a három részre oszló nagy orosz nemzetnek, a Velikorusznak, a Malorusznak és a Belorusznak nyújtott volna hasonló támogatást.

1939-ben a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége visszaszerezte azokat a területeket, amelyeket korábban Lengyelország bekebelezett. Ezeknek nagy részéből keletkezett Szovjet Ukrajna.  1940-ben az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság bekebelezte Besszarábia egy részét és Bukovinát, amelyet 1918-ban Románia foglalt el.  1948-ban a Fekete tengeri Zmejnij-sziget (Kigyó-sziget) Ukrajna része lett.  1954-ben az Orosz Szovjet Föderatív Szocialista Köztársasághoz tartozó Krímet is az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságnak adták, ezzel súlyosan megszegve az akkori törvényeket.

Néhány szót ejtenék Kárpát-Ruténiáról is, amely Csehszlovákia része lett Ausztria-Magyarország felosztása után.  Ezen a területen nagyrészt ruszinok éltek.  Erről ma már kevés szó esik, de Kárpátalja szovjet felszabadítása után e terület Ortodox népességének kongresszusa arra szavazott, hogy Kárpát-Ruténia az Orosz Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság része legyen, illetve külön köztársaság a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségén belül. Ezt a választást semmibe vették.  1945 nyarán megtörtént Kárpát-Ruténia történelmi újraegyesítése “az ősi anyafölddel, Ukrajnával”, ahogy azt akkor a Pravda írta.

Látható, hogy a modern Ukrajna teljes mértékben a szovjet éra terméke.  Tudjuk és jól emlékszünk arra, hogy nagy Ukrajna nagy részben a történelmi Oroszország területein alakult ki.  Hogy erről megbizonyosodjunk, elég ránézni a XVII. században újraegyesült földek határaira, és összehasonlítani az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasággal, amikor az kivált a Szovjetunióból.

A bolsevikok szociális kísérleteik kiapadhatatlan forrásainak tekintették az oroszokat. Olyan világforradalomról álmodoztak, amely eltörölné az országhatárokat.  Ezért voltak olyan nagylelkűek, amikor határokat rajzoltak, vagy területeket ajándékoztak.  Ma már nem fontos, mi volt a bolsevikok ideológiai motivációja, amikor országunkból darabokat vágtak le.  Lehet vitatkozni a részleteken, a hátteren, a logisztikán, amely a döntések mögött meghúzódott.  De egy tény kristálytiszta: Oroszországtól raboltak.

Amikor ezen a cikken dolgoztam, olyan open-source dokumentumokat használtam, amelyek jól ismert tényeket tartalmaznak. Nem merítettem titkos forrásokból.  A modern Ukrajna vezetői és külföldi “patrónusai” inkább semmibe veszik ezeket a tényeket.  Viszont egyetlen alkalmat sem szalasztanak el, hogy odahaza és külföldön elítéljék “a Szovjet rezsim bűneit”.  Ilyenkor olyan eseményeket sorakoztatnak fel, amelyeknek semmi közük sincs a Szovjetunió Kommunista Pártjához, sem a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségéhez, még kevésbé a modern Oroszországhoz.  Ugyanakkor egyikük sem tekinti bűnnek a bolsevikok arra irányuló törekvését, hogy Oroszország történelmi területeit elválasszák Oroszországtól.  Tudjuk, miért viselkednek így. Azért, mert Oroszország gyengítése erénynek számít rosszakaróink körében.

A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségén belül a köztársaságok közötti határokat senki sem tekintette államhatárnak. Névleges határok voltak, amelyek egy olyan országon belül léteztek, amely föderatív jellege ellenére igen központosított volt.  Ezt a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezető szerepe garantálta.  De 1991-ben ezek a területek, és ami még fontosabb, az ott élő emberek, egy nap alatt egy másik országban találták magukat, úgy, hogy elválasztották őket történelmi hazájuktól.

Mit lehet erről mondani?  A dolgok változnak, s ez alól az országok és a közösségek sem képeznek kivételt.  Arra is van példa, hogy egy nemzetnek egy adott része, a fejlődése során, különböző okok és történelmi körülmények eredményeképpen, egyszer csak öntudatára ébred, mint külön független nemzet. Mihez kezdjünk ezzel?  Csak egy válasz van rá, a tisztelet!

Saját államot akarsz alapítani? Légy üdvözölve!  De melyek a játékszabályok?  Hadd emlékezzek vissza az új Oroszország egyik prominens politikusának, Anatolij Szobcsaknak, Szentpétervár polgármesterének összefoglalójára.  Ő, mint jogi szakértő abban hitt, hogy minden döntésnek törvényesnek kell lennie.  Ő így vélekedett: a Szovjetunió alapító köztársaságainak vissza kell térniük a Szovjetunióba való belépés előtti határaik közé, amikor felbontották az 1922-es egyezményt, A Szovjet időkben történt területi gyarapodásaik most már tárgyalási alapot képeznek, hiszen jogi alapjukat visszavonták.

Vagyis, ha elmész, csak azt vidd magaddal, amit magaddal hoztál.  Ezt nehéz lenne cáfolni.  Még azt is hozzátenném, hogy a bolsevikok már a Szovjetunió előtt is elkezdték átrajzolni a határokat, és ezzel a területeket saját ízlésük szerint manipulálták, semmibe véve az emberek véleményét.

Az Orosz Föderáció elfogadta az új geopolitikai valóságot. S nemcsak elfogadta, hanem segített is Ukrajnának, hogy megálljon, mint független ország.  Az 1990-es években, azokban a nehéz időkben, sok támogatást nyújtottunk Ukrajnának.  Bármilyen “politikai számítást” végez Ukrajna, tény, hogy 1991-től 2003-ig Ukrajna bevétele 82 milliárd dollárnak felelt meg, jelenleg viszont azzal a 1,5 milliárd dollárral kell beérnie, amit az európai gáztranzitért kap.  Ha Oroszország és Ukrajna között megmaradtak volna a gazdasági kapcsolatok, Ukrajna bevétele ma több tízmilliárd dollárral nagyobb lenne.

Ukrajna és Oroszország évszázadokon át egy gazdasági rendszerként fejlődött.  Az együttműködés, ami harminc évvel ezelőtt létezett,  példaként szolgálhatna az Európai Uniónak.  Természetes és egymást kiegészítő gazdasági partnerek vagyunk.  Egy ilyen közeli viszony erősítheti mindkét ország versenyképességét és potenciálját. A múltban Ukrajna komoly potenciállal rendelkezett: olyanokkal, mint a gáz transzport rendszer, a fejlett hajógyártás, a repülőgépipar, a rakétatervezés és más gépgyártás, továbbá ott működött több világszínvonalú tudományos és műszaki egyetem.  Amikor Ukrajna kikiáltotta függetlenségét, a vezetők azt ígérték, hogy erre a hagyatékra alapozva, Ukrajna gazdasága vezető szerephez jut, és életszínvonala Európa élvonalába fog tartozni.

Ma, az olyan hi-tech ipari óriások, amelyek egykor Ukrajna büszkeségének számítottak, süllyedőben vannak.  Az ipari termelés 42 százalékkal csökkent egy évtized alatt.  Az ipar leépítésének mértéke, és az általános gazdasági visszaesés látható Ukrajna áramtermelésében is, amely harminc év alatt a felére csökkent.  Végül, IMF jelentések szerint, 2019-ben, a koronavírus járvány kitörése előtt, Ukrajna egy főre eső bruttó nemzeti terméke (GDP) 4000 dollár alá süllyedt.  Ez kevesebb, mint az Albán Köztársaságé, a Moldovai Köztársaságé, vagy az el nem ismert Koszovóé. Jelenleg Ukrajna Európa legszegényebb országa.

Kié a felelősség ezért?  Az ukrán népé?  Biztosan nem.  Az ukrán vezetők voltak azok, akik elpazarolták több generáció vívmányait. Tudjuk, hogy az ukrán emberek tehetségesek és sokat dolgoznak.  Megvan a kitartásuk és határozottságuk ahhoz, hogy sikereket érjenek el. Ezek a tulajdonságaik, továbbá nyíltságuk, belülről fakadó optimizmusuk, és vendégszeretetük változatlan.  Máig is több millió ukrán ember barátságos és kedves érzelmekkel viseltet Oroszország iránt, ahogy mi is Ukrajna iránt.

2014-ig egyezmények és közös kezdeményezések százai segítették elő a gazdasági, üzleti, és kulturális kapcsolatok fejlődését, valamint, hogy együtt kezeljünk bizonyos szociális és környezetvédelmi problémákat.  Ezek érezhető előnnyel jártak mind az oroszok, mind az ukránok számára.  Ez a legfontosabb.  Eddig a pontig minden, hangsúlyozom, minden ukrán vezetővel gyümölcsöző kapcsolatunk volt.

A 2014-es kijevi események után, azzal a feladattal bíztam meg az orosz kormányt, hogy tárja fel, milyen lehetőség van arra, hogy megőrizzük gazdasági kapcsolatainkat a megfelelő minisztériumokon és ügynökségeken keresztül.  A baj az, hogy ez a szándék máig sem kölcsönös.  Ennek ellenére Oroszország ma is Ukrajna első három kereskedelmi partnere között szerepel, és ukránok százezrei jönnek Oroszországba dolgozni.  Akik így tesznek, barátságos fogadtatásban és támogatásban részesülnek.  Ilyen az “agresszor állam”.

Amikor a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége összeomlott, sok orosz és ukrán ember úgy gondolta, hogy a közös kulturális, spirituális, és gazdasági kapcsolatok túlélik ezt, mint ahogyan népeink mély egysége is.  De az események, eleinte fokozatosan, majd jóval gyorsabban, teljesen más irányt vettek.

Lényegében az ukrán uralkodó elit azzal igazolta országának függetlenségét, hogy letagadta a múltat, kivéve a határkérdéseket. Mítoszokat kreáltak, átírták a történelmet, kitörölték azokat a dolgokat, amelyek összekötöttek minket, és megszállásként utaltak arra az időszakra, amikor Ukrajna az Orosz Birodalom vagy a Szovjetunió része volt. A közös tragédiát, az 1930-as években történt kollektivizálást és éhínséget az ukrán nép ellen elkövetett népirtásnak nyilvánították.

A radikálisok és a neo-nácik egyre arcátlanabbul fejezték ki ambícióikat.  Élvezték a hivatalos kormány elit és a helyi oligarchák támogatását, akik kirabolták az ukrán népet, és a lopott pénzt nyugati bankokba tették.  Hogy vagyonukat megtartsák, készek voltak eladni a hazájukat.  Ehhez hozzáadódik az állami intézmények következetes hatástalansága, és egy olyan beállítottság, amely megengedte, hogy Ukrajnát túszul ejtse egy idegen geopolitikai akarat.

Emlékszem, az USA és az EU már jóval 2014. előtt szisztematikus és következetes nyomás alá helyezte Ukrajnát, hogy korlátozza gazdasági együttműködését Oroszországgal.  Mint Ukrajna legnagyobb kereskedelmi partnere, azt javasoltuk, hogy ezeket a kérdéseket egy Ukrajna-Oroszország-EU közötti kooperatív formátumban tárgyaljuk meg.  De minden alkalommal azt mondták nekünk, hogy Oroszországnak nincs ehhez semmi köze, mert csak az EU-ra és Ukrajnára tartozik.  De facto, a nyugati országok visszautasították Oroszország felhívását a párbeszédre.

Ukrajna lépésről lépésre olyan geopolitikai játék közepén találta magát, amelynek az volt a célja, hogy ék legyen Európa és Oroszország között, egyfajta ugródeszka Oroszország ellen. Elkerülhetetlen volt, hogy előálljon az a helyzet, amelyben többé már nem volt elég azt mondani, hogy “Ukrajna nem Oroszország”, hanem eljött helyette az “orosz-ellenesség”, amit mi sohasem fogunk elfogadni.

Eme törekvés szószólói az egykori lengyel-osztrák ideológusok aknamunkájából indultak ki. Ennek célja egy “Moszkva-ellenes Oroszország” kialakítása volt.  Nehogy bárki elhiggye, hogy itt az ukrán nemzet érdekéről lenne szó!  A Lengyel-Litván Uniónak nem volt soha szüksége ukrán kultúrára, sem kozák autonómiára.  Az Osztrák-Magyar monarchia idején az orosz történelmi területeket kegyetlenül kizsákmányolták, pedig ezek voltak a legszegényebb területek. A náciknak, akiket segítettek olyan kollaborátorok mint az OUN-UPA, nem Ukrajnára volt szükségük, hanem élettérre, az ária uralkodóknak pedig szláv rabszolgákra.

Az ukrán emberek érdekei 2014 februárjában sem számítottak.  A legitim elégedetlenséget, amit a mélyülő társadalmi és gazdasági problémák, tévedések, következetlen intézkedések okoztak, cinikusan kihasználták. A nyugati országok beavatkoztak Ukrajna belügyeibe, és puccsot támogattak.  A radikális nacionalista mozgalmak játszották a faltörő kos szerepét.  Szlogenjeik, ideológiájuk, és agresszív russzofóbiájuk ma már Ukrajna állami szintre emelt politikájának része.

Minden, ami összekötött, ma támadás alatt áll.  Először is az orosz nyelv.  Hadd emlékeztessek rá, hogy a “Majdan”-kormány először a nyelvtörvényen próbált változtatni.  Ezután következett a “hatalom megtisztítása” törvény, egy olyan oktatási törvény, amely az orosz nyelvet száműzte a teljes oktatásból.

Legutóbb, ez év májusában, a jelenlegi elnök egy “őshonos népekkel” kapcsolatos törvényt terjesztett a Rada elé.  Ez a törvény csak olyan népeket ismert el őshonosnak, amelyek olyan etnikai kisebbségeket alkotnak, amelyeknek nincs anyaállamuk Ukrajnán kívül.  A törvény átment.  A széthúzás új magvait vetették el.  És ez egy olyan országban történik amely, mint már említettem, igen komplex területi, nemzeti, és nyelvi összetételét, valamint kialakulásának történelmét tekintve.

Lehetséges érv a következő: ha egyetlen nagy nemzetről van szó, egy háromtagú nemzetről, akkor miért fontos, hogy minek tartják magukat az egyes emberek, orosznak, ukránnak, vagy belarusznak?  Ezzel teljes mértékben egyetértek.  Különösen mert a nemzetiség meghatározása, különösen a vegyes családok esetében, minden egyén személyes joga, mindenki szabadon választhat.

De Ukrajna mai helyzete teljesen más, mert itt egy erőszakos identitásváltásról van szó.  A legaljasabb dolog az egészben az, hogy az Ukrajnában élő oroszokat arra kényszerítik, hogy tagadják meg a gyökereiket, őseik generációit, és higgyék el, hogy Oroszország az ellenségük.  Nem túlzás azt mondani, hogy az erőszakos asszimiláció útja, egy olyan etnikailag homogén ukrán állam felállítása, amely agresszív Oroszországgal szemben. Ez ahhoz hasonló, mintha tömegpusztító fegyvert vetnének be ellenünk.  Hiszen az ukránok és az oroszok eme erőszakos és mesterséges megosztása miatt az orosz emberek létszáma százezrekkel vagy milliókkal csökkenhet.

Spirituális egységünk is támadás alatt áll.  Ahogy az a Litván Nagyhercegség alatt történt, ma is egy új egyházat alapítottak.  A világi hatalom nem is rejti véka alá szándékát, beavatkozott az egyház életébe, szakadást idézett elő, templomokat koboztak el, papokat és szerzeteseket vertek meg.  Elutasítják még azt a kiterjedt autonómiát is, amelyet az Ukrán Ortodox Egyház élvez, miközben fenntartja a spirituális egységét a Moszkvai Patriarchátussal.  Mindenáron le akarják rombolni közösségünk prominens és századokra visszanyúló szimbólumát.  

Szerintem szükség van arra, hogy Ukrajna az ENSZ-ben következetesen szavazzon a nácizmus magasztalása ellen.  Jelenleg is előfordulnak, a helyi karhatalom védelme alatt, olyan felvonulások és fáklyás menetek, amelyek az SS egység háborús bűnöseit éltetik.  Hősként tartják nyilván azt a Mazepát, aki mindenkit elárult, azt a Petljurát, aki a lengyel támogatást ukrán területekkel hálálta meg, és Banderát, aki a nácikkal kollaborált.  A jelenlegi hatalom mindent megtesz, hogy a fiatal generációk emlékezetéből kiradírozza az igazi hazafiakat és győzteseket, akik mindig Ukrajna büszkeségei voltak.

Ki akarják törölni azoknak az ukránoknak az emlékét, akik a Vörös Hadseregben, a partizán egységekben küzdöttek, és a Nagy Honvédő Háborúban, ebben az igazi védelmi háborúban védték  hazájukat, nagy anyaföldjüket.  Kétezer ilyen katonát tüntettek ki a Szovjetunió Hőse érdemrenddel.  Köztük a legendás pilótát, Ivan Kozsedubot, Ludmila Pavlicsenkót, a bátor mesterlövészt, Ogyessza és Szevasztopol védelmezőjét, és a kitűnő gerillaparancsnokot Szidor Kovpakot.  Ez a legyőzhetetlen nemzedék értünk küzdött, ezek az emberek az életüket adták a jövőnkért.  Elfelejteni ezt annyi, mint elárulni nagyapáinkat, apáinkat és anyáinkat.

Az oroszellenes tervet ukránok milliói utasították vissza.  Krím népe és Szevasztopol polgárai választottak.  És a délkeleti területeken élők is megpróbálták megvédeni álláspontjukat.  Ennek ellenére mindegyiküket, beleértve a gyerekeket, szeparatistának és terroristának bélyegezték meg.  Etnikai tisztogatással fenyegetik őket. A Donyeck és Luganszk lakosai fegyvert fogtak, hogy megvédjék hazájukat, nyelvüket és életüket.  Volt más választásuk az ukrán városokban történt zavargások, és a 2014. május 2-i odesszai tragédia után? Ahol ukrán neonácik élve égettek el embereket, azaz új Katinyt rendeztek?  Bandera követői készen álltak ugyanilyen merényletekre a Krímben, Szevasztopolban, Donyeckben és Luganszkban is.  Ma sem adták fel terveiket.  Csak a pillanatra várnak.  De az nem fog eljönni!

A puccs és az utána következő hatalmi intézkedések új konfrontációt provokáltak, és polgárháborúhoz vezettek.  Az ENSZ emberjogi megbízottja szerint a donbasszi konfliktus áldozatainak száma meghaladja a 13.000-et.  Köztük idősek és gyerekek.  Ezek pótolhatatlan veszteségek.

Oroszország mindent megtett, hogy a testvérháborút elkerüljék.  A Minszki Egyezmény célja a Donbasz-konfliktus békés rendezése volt. Meggyőződésem, hogy még mindig nincs más alternatíva.  Még senki sem vonta vissza a minszki intézkedéseket, vagy a Normandiai formátum idevágó állításait támogató aláírását.  Senki sem kezdeményezte, hogy helyezzék hatályon kívül az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2015. február 17-i határozatát.

Hivatalos tárgyalásokon, különösen akkor, amikor a nyugati partnerek visszafogják Ukrajnát, Ukrajna azt állítja, hogy “teljes mértékben betartja” a Minszki Egyezményt.  Valójában viszont “elfogadhatatlannak” tartja.  Soha nem tárgyalnak a Donbasz különleges státuszáról vagy az ott élő emberek biztonságáról.  Inkább a “külső agresszió áldozatának” szerepében tetszelegnek, és gyűlöletet szítanak az oroszok ellen. Véres provokációkat szerveznek a Donbaszban.  Röviden, a külső patrónusoknak és főnököknek akarnak tetszeni.

Úgy tűnik, legalább is én ezt egyre inkább így látom, Kijevnek nincs szüksége a Donbaszra.  Miért?  Először is, mert az ott élők sohasem fogják elfogadni azt a rendet, amit rájuk próbáltak erőszakolni blokádokkal és fenyegetésekkel.  Másodszor, mert a Minszk-1 és Minszk-2 egyezmény, amely valós lehetőséget nyújt arra, hogy Ukrajna területi egységét úgy állítsák helyre, hogy Ukrajna megegyezik a Luganszki és Donyecki Népköztársaságokkal Oroszország, Németország, és Franciaország közvetítésével, teljesen ellentmond az orosz-ellenes terv logikájának.  Az orosz-ellenes terv fenntartásához szükséges a belső és a külső ellenségkép.  Hozzáteszem, ehhez a nyugati hatalmak védelmet nyújtanak, és egyben irányítják is.

Ez az, ami valójában történik.  Az ukrán társadalomban a félelem légkörét szítják, agresszív retorikával, neo-nácikkal, és az ország militarizálásával.  Nemcsak a függetlenség teljes hiányának vagyunk a szemtanúi, hanem a közvetlen külföldi ellenőrzésnek is, beleértve az ukrán karhatalom, biztonsági szolgálatok, és a hadsereg ellenőrzését külföldi tanácsadók révén, Ukrajna területének katonai “fejlesztését”, valamint a NATO infrastruktúra kiépítését.  Nem véletlen, hogy az „őshonos nemzetekről” szóló előbb említett méltatlan törvény csak egy nagyszabású ukrajnai NATO hadgyakorlat közepette születhetett meg.

A fentiekkel álcázzák azt a tényt, hogy közben teljesen felszámolják Ukrajna gazdasági függetlenségét, és kizsákmányolják természeti kincseit.  Már nincs messze a termőföldek eladása, és nem tudni, kik fogják felvásárolni.  Időnként Ukrajna részesül pénzügyi támogatásokban, kölcsönök formájában, de mindig olyan feltételekkel, amelyek a nyugati cégek érdekében állnak.  Ki fogja visszafizetni a felhalmozott adósságot?  Úgy látszik, ez nem csak a mai ukrán generáció feladata lesz, hanem gyermekeiké, unokáiké, és dédunokáiké is.

Az Oroszország-ellenes projekt nyugati forgatókönyvírói úgy állították fel az ukrán politikai rendszert, hogy a parlament tagjai és a miniszterek változhatnak ugyan, de az Oroszországtól való elkülönülés és az Oroszországgal szembeni ellenségesség állandó legyen.  A béke volt a jelenlegi államelnök kampányszlogenje.  Ezért választották meg.  Bebizonyosodott, hogy az ígéret hazugság. Semmi sem változott.  Bizonyos dolgokban Ukrajna, azon belül a Donbasz helyzete még rosszabbodott is.

Az orosz-ellenes tervben nincs helye sem szuverén Ukrajnának, sem azoknak az erőknek, amelyek Ukrajna valódi függetlenségét próbálják megvédeni.  Azokat, akik az ukrán társadalom megbékélését, párbeszédet, vagy kiutat keresnek a jelenlegi helyzetből, nyomban „orosz ügynöknek” bélyegzik meg.

Sok ukrajnai számára elfogadhatatlan az Oroszország-ellenes projekt.  Több millió ilyen emberről van szó.  De ők nem jutnak szóhoz.  Elvesztették a törvényes lehetőséget, hogy megvédjék álláspontjukat.  Megfélemlítik és elnémítják őket.  Nem csak üldözik őket meggyőződésük, kimondott szavaik, vagy véleményük nyílt hangoztatása miatt, hanem meg is ölik őket.  És gyilkosaikat senki sem bünteti meg.

Ma Ukrajnában az a “jó” hazafi, aki gyűlöli Oroszországot.  A teljes ukrán államiságot erre az ideára akarják felépíteni.  Az gyűlölet és a düh, ahogy azt a világtörténelem többször bizonyította, nem valami szilárd alapja a szuverenitásnak, telis-tele kockázattal és sötét következményekkel.

Az Oroszország-ellenes terv fortélyai mind világosak számunkra.  Sohasem fogjuk megengedni, hogy Oroszország ellen használják fel történelmi területeinket és a hozzánk közel élő embereket.  Azoknak, akik ezzel próbálkoznak, azt szeretném mondani, hogy ezzel a saját országukat fogják lerombolni.

A jelenlegi ukrán vezetés a nyugati modellt tartja ideálisnak. Azt, ahogyan Németország és Ausztria, vagy Kanada és az USA egymás mellett él.  Hasonlóak az etnikai arányok, a kultúra, megegyezik a nyelv, mégis szuverén államok maradnak, saját érdekeiket és saját külpolitikájukat követik.  De ez nem tartja vissza őket a szoros integrálódástól.  Határaik ma már sokszor átlátszóak.  Amikor az állampolgárok átlépik őket, ugyanúgy otthon érzik magukat.  Családokat alapítanak, üzletelnek.  Ugyanez igaz ukránok millióira is, akik Oroszországban élnek.  Mi magunkhoz nagyon közel állónak tekintjük őket.

Oroszország nyitott a párbeszédre Ukrajnával, készek vagyunk a legösszetettebb kérdésekről is tárgyalni.  De fontos megértenünk, hogy partnerünknek saját nemzeti érdekeit kell védenie, nem pedig valaki másét kiszolgálnia.   Ukrajna nem lehet eszköz valaki másnak a kezében egy ellenünk irányuló harcban.

Tiszteletben tartjuk Ukrajna nyelvét és hagyományait.  Tiszteletben tartjuk Ukrajna arra irányuló törekvését, hogy szabad, biztonságos, és gazdag legyen.

Bízom benne, hogy Ukrajna szuverenitása csak az Oroszországgal való partneri viszony keretei között lehetséges.  Spirituális, emberi, és civilizációs kötelékeink évszázadokra nyúlnak vissza, közös forrásokból erednek, és a közös kihívások, vívmányok és győzelmek erősítik őket.  Testvériségünk apáról fiúra szállt.  Benne van a modern orosz és ukrán nemzetek szívében és emlékezetében, a vérben, ami családjaink millióit egyesíti.  Együtt mindig erősebbek és sikeresebbek voltunk, és mindig erősebbek és sikeresebbek leszünk.  Mi egy nép vagyunk.

Lehet, hogy egyesek ma ellenszenvvel fogadják ezeket a szavakat.  Több értelmezésük is létezik.  De sok ember meg fogja hallgatni.  Én azt mondom: Oroszország soha nem lesz ukrán-ellenes.  Az, hogy Ukrajna milyen lesz, arról Ukrajna állampolgárai döntsenek!

*A szerző az Oroszországi Föderáció elnöke

A 2021. július 12-én, angol nyelven megjelent eredeti cikk olvasható: http://en.kremlin.ru/events/president/news/66181

Fordította: HB

Kiadta: Magyar Békekör

Facebook és WordPress

Magyar diplomáciai kezdeményezés az együttműködés szellemében

Budapest, 2021. július 21. kedd (MB)

      Az orosz és a német külügyminiszter egyidejű budapesti meghívásával a magyar diplomácia a politikai együttműködés útját egyengeti Kelet és Nyugat között, köztes geopolitikai helyzetéből kiindulva – értékeli a Magyar Békekör a kormány kezdeményezését.

     Szergej Lavrov és Heiko Maas meghívása a magyar nagykövetek augusztusi tanácskozására arra utal, hogy a magyar diplomácia a kelet-nyugati együttműködést részesíti előnyben a Kelet feltartóztatására irányuló amerikai és NATO-politika helyett, előnyösebb feltételeket teremtve Magyarország sokoldalú kapcsolatépítéséhez, az ország biztonságának erősítéséhez és fejlődésének meggyorsításához.

     Ügyes kezdeményezésével a magyar diplomácia semlegesíteni akarja brüsszeli NATO és EU körök összehangolt támadását Magyarország keletinyitás-politikája ellen, különös tekintettel a paksi atomerőműre, a Budapest-Belgrád vasútvonal korszerűsítésére és a Fudan egyetem befogadására.

     Bár a német diplomácia vezetője még nem mondott igent a meghívásra, vélhetően nem fog kitérni előle, hiszen Berlin – mint azt Angela Merkel is Joe Biden értésére adta július 15-i washingtoni találkozójukon – nem leépíteni, hanem erősíteni akarja kapcsolatait Oroszországgal és Kínával, főként gazdasági téren. Magyarország közvetítői szerepvállalásának súlyát növeli, hogy a Visegrádi Négyek soros elnöke is.

     Sikere esetén a magyar diplomáciai kezdeményezés áttörést hozhatna az évek óta leépülő orosz-nyugati politikai viszony újjáélesztésében, annak minden előnyével Európa biztonságára és együttműködésére nézve – értékelte a Magyar Békekör.+++

Kiadta: Magyar Békekör

Facebook és WordPress

7 Mach-hal száguldó orosz rakéta tűzpróbája

Moszkva, 2021. július 19. hétfő (MB)

      Az orosz haditengerészet újabb sikeres kísérletet tett a hangsebességnél hétszer gyorsabb repülő cirkon rakétával – tudatta a Magyar Békekör az orosz védelmi minisztérium hétfői közlése alapján.

     Az óránként 8575 km sebességgel száguldó hiperszónikus rakétát a Fehér-tengeren lévő Gorskov tengernagy hadihajóról lőtték ki a Barents-tenger partján kijelölt célpontra. A cirkon rakéta célba talált a kilövéstől 350 km-re fekvő ponton.

     A NATO SS-N-33 kódjelzéssel tartja nyilván az orosz cirkon rakétát. Úgy tudja, hogy a hangsebességnél kilencszer gyorsabban is tud repülni 30-40 km magasságban. A cirkon 300-400 kg tömegű, és 8-10 m hosszú. Felszíni hadihajókról, tengeralattjárókról és mozgó parti rakétaütegek függőleges kilövőiből lőhető ki.

     A NATO-t különösen azért aggasztja az új orosz fegyver, mert legkorszerűbb radarrendszere, az Aegis sem képes időben észlelni a bevetését. A radar csak megjelenése után 8-10 másodperccel észleli a cirkont, de az elhárító rakétát ellene hiába vetnék be, hiszen az akkorra már tovább is repült, elhárító rakétáik pedig nem tudnak olyan sebességgel repülni, amilyennel a cirkon tud.

     Szakértők a Kelet javára módosult katonai erőviszonyok egyik legfontosabb elemének tartják az orosz hiperszónikus rakétát. A NATO elsősorban anyahajóit félti tőlük, másrészt szárazföldi csapásmérő képességüktől is tart, hiszen a radarokat nem csak hiper sebességükkel képesek kijátszani, hanem rendkívül alacsony, földközeli repülésükkel is.+++

Kiadta: Magyar Békekör

Facebook és WordPress

A békés együttélés közös cél – Jobb és baloldaliak a Magyar Békekörben

     Van Magyarországon egy civil egyesület, a Magyar Békekör, amely nem ideológiai és politikai hovatartozása szerint ítéli meg az embert, nem válogat, nem akarja saját képére formálni az embert, hanem otthont nyújt a találkozáshoz, a beszélgetéshez, és a közös tervezéshez. Azt vallja, hogy a béke közös érdekünk, s az ember a legkülönbözőbb világnézeti és politikai alapokról akarhatja. Sőt, kell is, hogy megkövetelje magának és ki is álljon érte! Fennállásának hét éve alatt a Magyar Békekör tevékenységével bizonyította, hogy sokféle ember képes találkozni a nemzetközi béke és a hazai társadalmi béke közös akarásában, feltéve, ha a békét nem saját világnézetének és pártpolitikai hovatartozásának rendeli alá, hanem közös célként fogja fel, mint legfőbb értéket – hasonlóan az élet értékéhez. Senkitől sem kérjük, hogy lemondjon világnézetéről, párt hovatartozásáról, politikai meggyőződéséről, hanem arra kérjük, hogy a béke közös ügyét rendelje világnézete és pártállása fölé. Ki-ki saját meggyőződéséből kiindulva tegye ezt, hiszen erre minden emberközpontú filozófiából kiindulva mód nyílik. Minden emberközpontú világnézet összefogásra szólít fel az olyan közös értékért és érdekért, mint amilyen a békés együttélés és a szolidaritás. Eddigi tapasztalatunk alapján állíthatom, hogy csak olyan habitusú személy nem tudott megmaradni köztünk, aki nem a közöset kereste, hanem minden áron ránk, és a világra akarta kényszeríteni saját ideológiáját és politikai nézeteit, s nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy a közös jövőt másokkal együtt kell építenie még akkor is, ha az a jövő nem pontosan olyan lesz, amilyennek ő elképzeli.

     Hatalmi ambícióktól mentes emberbarát hozzáállásával a Békekör mind több követőre lel. Esetenként tíz és tízezrek olvassák korrekt nemzetközi hírszolgáltatását, állásfoglalásait fontos hazai és nemzetközi kérdésekről, mint amilyent Trianon 100. évfordulóján, a II. világháború befejezésének 75. évfordulóján, Iránról, Fehéroroszországról, az amerikai elnökválasztással kapcsolatban az amerikai néphez címzett üzenetként tettünk közzé 2020-ban-21-ben a Facebookon és WordPress oldalunkon.  

     Civil diplomáciát folytatunk a békés együttélés érdekében. Sikerünkként könyveljük el a diplomáciai viszony küszöbön álló helyreállítását Szíriával, sürgetjük hazánk bekapcsolódását Szíria újjáépítésébe. Azt akarjuk, hogy Izrael és Palesztina, két önálló országként éljen egymás mellett, hagyják fejlődni Iránt, és a világ minden olyan népét, amely ellen szankciópolitikát folytatnak, és embargók alá veszik őket, mert nem hajlandók többé alárendelni magukat idegen érdekeknek, hanem szuverenitásra tartanak igényt. Kiállunk nemzeti kisebbségeink jogaiért, az Ukrajnát alkotó népek, nemzeti kisebbségek, kárpátaljai magyarok egyenjogúságáért, autonómiájáért, önrendelkezéséért.

     Természetesen vannak, akik gyanakodva figyelik tevékenységünket, mert ellenérdekeltek, vagy egyszerűen nem hisznek abban, hogy lehetne változtatni a világ dolgain. Vannak, akik egyenjogú együttműködés helyett a hegemóniához, a dominanciához ragaszkodnak, és szeretnék, ha azoknak a szolgálatába szegődnénk, akik békén saját békességüket, együttműködésen akaratuk másokra kényszerítését, nemzetközi jogon az ENSZ Alapokmányától elrugaszkodó saját szabályaikat értik. Vannak, akik kétségbe vonják, hogy a Békekörnek egyáltalán lehetősége volna-e, hogy önálló utat kövessen. Jobbról is, balról is kísérletet tesznek arra, hogy álljunk be a sorba, rendeljük alá magunkat regnáló hatalomnak, vagy hatalomra törekvő ellenzéknek. (A szélsőségekről nem is szólva.)

     Mi azért nem járunk a kedvükbe, mert nem megosztani akarjuk az embereket, hanem arra törekszünk, hogy összefogjanak olyan értelmes célokért, mint amilyen a béke. Valljuk, hogy a kor parancsolata a nemzetközi és a hazai szembenállás feloldása, az egymás ellen fordított emberek újbóli egymásra találása. Közös érdeknek tartjuk, hogy megszabaduljunk annak az individualista, önző, másokat leigázó rendszernek a béklyóitól, amelybe belekényszerítettek bennünket. Rendszeresen tartunk olyan előadásokat, amelyek azért számítanak egyedülállónak, mert hazai, és külhoni vendég előadóink az egymás iránti tisztelet, megbecsülés, a kölcsönös megértés, és elfogadás hangján adják elő mondandójukat, segítve annak a kooperatív értékrendnek a megalapozásában, amelyre a Békekör törekszik.

     Heterogén szervezet vagyunk. Példa értékű, hogy olykor jobban tiszteljük egymásban a különbözőséget, mint az azonosságot. Különböző kulturális alapokról kiindulva, a tények szigorú tiszteletben tartásával törekszünk a közös célra: egy önmagával és a világgal békében és jó viszonyban élő magyar társadalmi, nemzeti valóság megteremtésére. Igen, sokfélék vagyunk, különbözőek, de történelmünk azt bizonyítja, hogy fontos pillanatokban képesnek bizonyultunk egymásra találni, és közösen cselekedni, hogy előbbre jussunk. A Magyar Békekör olyan ügyet szolgál, amely keretet biztosít a megosztott nép, az egymással szembeállított emberek kézfogásához, ahhoz, hogy keressék és megtalálják egymásban a közöset. Mi azt mondjuk, hogy a béke, a békés együttműködés, és hazai garanciája, a társadalmi béke olyan közös érték, amely utat nyit egy emberibb jövő felé. Értékrendünket Alapelveink 7 pontjában így összegezzük:

·  A békének a népek egyenjogúságán, önrendelkezésén, és a javak igazságos elosztásán kell nyugodnia.

·  A Magyar Békekör azonosul az ENSZ 1948. évi Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában foglalt elvekkel, és hirdeti: mindenkinek joga van ahhoz, hogy mind a társadalmi, mind pedig a nemzetközi viszonyok tekintetében olyan rendszer szülessék, amelyikben az emberi jogok és a szabadságjogok teljes hatállyal érvényesülhetnek.

·  Nincs igazságos béke a népek elnyomásával, országok és világrészek leigázásával, forrásaik elvonásával, kifosztásukkal. Hazát kell biztosítani a hazájuktól megfosztott népeknek és embereknek, érvényt kell szerezni a nemzeti kisebbségek jogainak, az ENSZ és az Európa Tanács jogi normáival összhangban.

·  A Magyar Békekör elvi alapállása szerint jogos a népek harca, beleértve a fegyveres harcot is elnyomóikkal, leigázóikkal és azokkal szemben, akik megfosztják őket a fejlődésükhöz szükséges forrásoktól, megélhetésüktől.

·  A Magyar Békekör elutasít mindenfajta faji, nemi, vallási, kulturális, származási és egészségbeli megkülönböztetést. A Békekörnek nem lehet tagja olyan személy, vagy szervezet, aki tekintélyuralmi, szélsőséges, intoleráns nézeteket vall, idegengyűlölő, fajgyűlölő, antiszemita, vagy más gyűlöletkeltő eszmék, módszerek, irracionális nézetek hordozója, továbbá az, aki saját ideológiáját és párt hovatartozását fontosabbnak tartja a béke ügyénél.

·  A szolidaritás szálait kívánjuk erősíteni az emberek között, és összefogni velük a kölcsönös előnyökön nyugvó békés együttélésért.

·  A Magyar Békekörnek tagja lehet minden olyan személy és szervezet, aki és amely elfogadja és képviseli alapelveit.

Aki tagunkká kíván válni, olvassa el, és töltse ki a következő linken található nyilatkozatot: https://bekekor.wordpress.com/2015/10/19/a-magyar-bekekor-alapelvei-es-tagsagi-nyilatkozata/

 és küldje el címünkre:

magyarbekekor@gmail.com

     Nem élvezünk állami támogatást, sem párttámogatást, s nem állnak mögöttünk pénzeszsákok sem. Tagdíjból és adakozásból, saját zsebünkből teremtjük elő a nélkülözhetetlent. Szívünk és agyunk visz előre a munkában. Annak tudata, hogy nem magunkért vagyunk, hanem mindazokért, akik változtatni akarnak a dolgokon, mert érzik, és mind jobban megértik, hova vezet a békétlenség a béke helyett.

Simó Endre, a Magyar Békekör elnöke

Merkel-Biden találkozó elvi egyetértésben és gyakorlati érdekellentéttel

Washington, 2021. július 16. péntek (MB)

     Elvi egyetértés a közös társadalmi rendszer fenntartásában, egyet nem értés, és mélyülő érdekellentét gyakorlati kivitelezésében – jellemezte a Magyar Békekör tudósítója Angela Merkel német kancellár és Joe Biden amerikai elnök csütörtöki fehérházi tanácskozását.

     Németország kancellárjaként utoljára tett washingtoni látogatásán Merkel asszony hitet tett a közös társadalmi berendezkedést szolgáló atlanti szövetség megőrzése mellett, ugyanakkor értésre adta, hogy országának a Kelethez fűződő gazdasági érdekeit nem rendeli alá az amerikai kívánalmaknak. Németország ragaszkodik az Északi Áramlat-2 gázvezeték felépítéséhez, és a Kínával kialakult erős kereskedelmi kapcsolatokhoz. Merkel ügyesen kitért az elől a próbálkozás elől, amely arra irányult, hogy Németország válasszon Kelet és Nyugat közül. Megerősítette országa elkötelezettségét a nyugati szövetségi rendszer iránt, beleértve a Németországban állomásozó 36 ezer amerikai katona, az amerikai támaszpontok és nukleáris fegyverek további befogadását is, de „Nyitott Világ” (Open World) címen olyan amerikai-német nyilatkozatot írt alá Bidennel, amely tükrözi az ellentmondást elvek és gyakorlat között.

      A dokumentum elutasítja a világ befolyási övezetekre osztását területek annektálásával vagy geopolitikai fegyverként használt energiahálózatokkal, digitális infrastruktúrákkal, határokon átnyúló elnyomással. Létfontosságúnak nevezi a hajózás és a légi forgalom szabadságát. “Minden nemzetnek szabadon kell meghatároznia politikai jövőjét külföldi beavatkozástól, kényszertől vagy külső hatalmak uralmától mentesen” – áll benne, figyelmen kívül hagyva a nyugati szövetség ezzel ellentétes magatartását.

      Amerikai részről szerették volna agresszívebb magatartásra bírni Merkelt Kínával és Oroszországgal szemben. Hiszen nem nézik jó szemmel, hogy Kínával beruházási megállapodást akar kötni, Putyin orosz elnökkel EU-s csúcstalálkozóra hajlik, s Németország távol tartotta magát a NATO július 10-én véget ért Fekete-tengeri hadgyakorlatától. Inkább azt szeretnék, ha az emberi jogokra hivatkozva határozottabb diplomáciai lépéseket tenne a keleti nagyhatalmak növekvő nemzetközi befolyásának feltartóztatására.

     Merkel ugyan biztosította Bident Németország demokrácia, szabadságjogok és emberi jogok iránti elkötelezettségéről, de azt is az amerikai elnök értésére adta, hogy országa nem a szembenállás fokozásának híve, hanem a kapcsolatépítésnek. Ez nem jelenti, hogy feladná demokratikus értékeit, és lemondana arról, hogy az emberi jogok tiszteletben tartását másoktól is megkövetelje.

       A Békekör tudósítója szerint az amerikai és a német álláspont főleg a jövő megítélésében különbözött egymástól: míg Biden a Kelet feltartóztatására vett irányt, a kancellári posztról szeptemberben leköszönő Merkel a Kelettel való kiegyezés felé. Nyitott kérdés, utódja követni fogja-e keletinyitás-politikáját.+++

Kiadta: Magyar Békekör

Facebook és WordPress

Kuba – Népi elégedetlenség jelei

Havanna, 2021. július 15. (MB)

       A kubai kormány elismerte ugyan, hogy a július 11-i havannai kormányellenes tüntetésből tanulnia kell, de ettől az áruhiány még nem szűnt meg, és a lakhatási viszonyok sem javultak – jelezte a Magyar Békekör csütörtökön.

       Az „Éhesek vagyunk!”, „Szabadságot”, „Le a diktatúrával” jelszavakat skandáló emberek felháborodását elsősorban az élelmiszer- és a gyógyszerhiány váltotta ki a koronavírus fertőzések gyors emelkedése közepette. Ezrek tüntettek a kormány ellen több mint negyven városban és községben.  

       A kormány által levont tanulság egyelőre abban áll, hogy a szigetországba beutazóknak engedélyezték korlátlan mennyiségű élelmiszer és gyógyszer vámmentes behozatalát. Az engedély határideje december 31. – tudatta Manuel Marrero miniszterelnök. Véget vetettek a bérek államilag meghatározott korlátozásának is – közölte Alejandro Gil gazdasági miniszter. Ez azt jelenti, hogy az állami vállalatoknál többet kereshet, aki hatékonyabban termel, és több értéket állít elő. Az emberek mostantól nemcsak egy adott helyen vásárolhatnak könyvecskéjük (Libreta) bemutatásával, hanem bárhol az országban.

      Az alapvető fogyasztási cikkek behozatalának elősegítését maga a nép követelte, hiszen Kuba az elmúlt 30 év legsúlyosabb gazdasági válságán megy keresztül. A népi követelés mellett kiállt a művészek és az értelmiségiek egy csoportja is.

      A Magyar Békekör megfigyelője szerint a kubai kommunista vezetés nem térhet ki a népi nyomás elől, hogy felszámolja a hiánygazdálkodást, és biztosítsa az embereknek az életükhöz szükséges legfontosabb javakat. Kubában rengeteg a tennivaló az életminőség javítása terén. A Kubai Kommunista Párt az utóbbi években behatóan tanulmányozta ugyan a tőkés gazdálkodásnak teret engedő kínai vegyes gazdasági modellt, ami arra enged következtetni, hogy keresi a megoldást, de eddig még nem döntött arról, hogy Kubában is alkalmazzák a helyi feltételeknek megfelelően. Úgy tudják, a szocialista piacgazdaság meghonosítása az ortodox kommunista szárny ellenállásába ütközik, mert a „szocializmus elárulásának” tartaná egy olyan gazdasági modell bevezetését, amely a kínaihoz hasonlóan kommunista irányítás alatt engedélyezné, és az ország fejlődésének szolgálatába állítaná a külföldi tőkeberuházást Kubában.

      Egyelőre csillapítani igyekeznek a kedélyeket. Miguel-Díaz Canel elnök bocsánatot kért a kormány politikájáért, és azt mondta, hogy a kormány is felelős a népi tiltakozás kirobbanásáért.+++

Kiadta: Magyar Békekör

Facebook és WordPress

Puccshangulat Ukrajnában – Lemondott a belügyminiszter

Kijev, 2021. július 14. szerda (MB)

      Szerdán lemondott az ukrán belügyminiszter, mert – mint lemondó levelében írta – nem akarja, hogy kezéhez vér tapadjon. Arszenyij Avakov szerint Ukrajnában ősszel államcsíny várható, ő pedig nem kíván részt venni benne – tudatta a Magyar Békekör kijevi információk alapján.

        A kulisszák mögött játszódó hatalmi rivalizálásról beszámoló Ilja Kiva ellenzéki parlamenti képviselő szerint Zelenszkij elnök hatalmát Porosenko volt elnök akarja megtorpedózni. Arra készül, hogy felhevítse az amúgy sem csekély társadalmi elégedetlenséget, s nagylelkűen finanszírozza a tiltakozást és a zavargást – mondta.

       Avakov 2014. február 27. óta töltötte be a belügyminiszteri tisztséget. Zelenszkij elnök Denisz Monasztirszkijt akarja kinevezni helyette. A parlament csütörtökön mérlegeli Avakov lemondását, pénteken pedig Monasztirszkij jelölését.+++

Kiadta: Magyar Békekör

Facebook és WordPress